Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ÁLLATI TÉVHITEK II.

                   Monogámia  vagy  poligámia?

 Nem  akarjuk  megkerülni  e    kényesnek  mondott,  élcelődésre  alkalmas  témát  sem.  A  férfiak,  mintegy  önigazolásul,  gyakran  hivatkoznak  az  állatvilágra,  arra  a  pánmitikus  párosodási  formára,  amely  szerint  a  szóban  forgó  népesség  egyedei  egymással  véletlenszerűen  és  bármilyen  kombinációban  egyforma  eséllyel  párosodnak.  Vajon  mennyiben  ,,darwinista"  az,  aki  e  tekintetben  is  egyezést  keres  az  állati  ösztöntevékenységekkel?  A  párhuzam  azonban  nem  áll  meg  itt.  A  nők  ugyanis  arra  hivatkoznak,  hogy  a  sikeres  párkeresés  (megtalálás)  egyik  feltétele  vonzóerejüket  fokozó  színes,  hangulatos,  alakjukat  hangsúlyozó  öltözködés,  az  arc,  kéz,  láb  stb.  előnyössé  tétele  a  kozmetikai  ipar  bőséges  termékválasztékával.  És,  persze,  sokkal  tudományosabb,  ha  ehhez  az  állatvilágban  keresünk  érveket.

 De  hát  hogyan  is  állunk  az  állatvilági  párkapcsolattal?  Kétségtelen,  legtöbb  állat  poligám,  tehát  több  ellenkező  nemű  egyeddel  él  együtt.  A  természetes  ivari  szelekció  által  szabályozott  fajfenntartás  nem  jár  együtt  a  nagyobb  közösségtől  való  elkülönüléssel,  a  családalapítással.  Természetesen  ellenkező  példa  is  akad  bőven.  Az  emlősök  csordái,  például  a  patások  esetében,  háromegyüttesek,  ahol  a  kevesebb  csődörhöz  több  kanca  tartozik.  Az  utódnevelésben,  a  család  védelmében  a  csődör  részvétele  meghatározatlan.  Hasonló  háremeket  találunk  a  galléros  páviánoknál.  Egy  hímhez  több  nőstény  tartozik  és  a  ,,hűtlenséget"  (vagy  ennek  kísérletét)  az  éber  ,,pasa"  tarkóharapással  bünteti.  A  kiöregedett  pasa  (többnyire)  kénytelen  átengedni  háremét  egy  fiatalabb  hímnek.

 Az  utódok  megjelenése  után  általában  a  hímek  (patásoknál,  ragadozóüknál,  a  madarak  többségénél)  leválnak  a  családról  és  külön  hímcsoportokat  alkotnak.  Tagadhatatlan,  hogy  legközelebbi  ,,rokonaink" - nál,  az  emberszabású  majmoknál  is  megtalálható  a  poligámia.  Az  emberi  társadalmak  némelyikében,  bizonyos  történelmi  korokban,  sőt  napjainkban  is,  a  többnejüség  elfogadott,  hivatalosan  és  a  szokásoktól  szentesítetten  megvan.  Ne  feledjük  azonban  el,  hogy  ezeknek  a  társadalmaknak  az  esetében  a  krónikus  férfihiány  (gyakori  háborúk  miatt),  avagy  a  sajátos  gazdasági  alépítmény  (olcsó  női-  és  gyermeki  munkaerő)  határozta  meg  a  többnejüséget.  A  civilizált  országokban  sem  az  állam,  sem  a  vallások  nem  engedik  meg  a  többnejüséget,  ahol  egyébként  ez  biológiailag  is  indokolatlan,  hiszen  a  felnőtt  lakosság  számbeli  aránya  kis  eltéréssel  50 - 50 % - ban  férfi,  illetve  nő.  A  nők  ,,pávásko-  dására"  hivatkozni  éppenséggel  téves,  hiszen  az  állatvilágban  a  ritka  kivételektől  eltekintve  éppen  a  hímek  a  díszesebbek  feltűnőbbek.  A  hímpáva  ,,tudatában  van"  szemgyönyörködtzető  szépségének.  Dürgéskor  a  pávaszemekkel  díszített  hosszú  farktollait  széttárva  mutatja,  hogy  ez  is  nyomjon  a  latban  a  kisebb  testű,  szerényebb  színezetű  tyúk  választásakor.  A  példákat  vég  nélkül  lehetne  sorolni.  Számos  példa  jut  olvasóinknak  is  eszébe.  Ám  a  magyarázata  ennek  az  ivari  dimorfizmusnak,  a  másodlagos  ivari  jellegek  eltérésének  a  két  nemnél  igen  egyszerű.  A  nősténynek  kell  jobban  beleolvadni  a  környezetbe  a  vemhesség,  illetve  kozlás  idején,  sőt  később  is,  az  utódok  gondozásakor.  Ahol  a  ,,terepszínnek"  kisebb  a  jelentősége  a  faj  fennmaradásában,  ott  alig  van,  esetleg  nincs  is  külömbség  a  két  ivar  között.  Fogadjuk  tehát  el  a  valóságot  az  állatvilágban  a  hímek  ,,páváskodnak"!  Atrubadúrok  divatja  elmúlt  ugyan,  de  korunk  rock,  pop  stb.  sztárjainak  sincsen  kisebb  vonzerejük,  mint  az  egykori  lantosoknak.  Erre  is  akad  analógia :  a  kevésbé  feltünő  színű  madarak  hangjukkal  ,,udvarolnak"  (rigók,  fülemüle,  csalogány)  és  nem  kis  sikerrel.  Korunk  ,,mesterdalnokainak"  sem  elhanyagolható  a  hó doló  udvaruk,  bizonyságul  arra,  hogy  a  zene,  az  ének  fejezi  ki  legáltalánosabban,  legközvetlenebbül,  legközérthetőbben  érzelmeinket.

 Kevesebben  tudják  azt  a  biológiai  tényt,  hogy  egyes  állatoknál  a  nemek  egymásra  találásában  szinte  kizárólagos  szerepük  van  az  illatoknak,  szagoknak,  amiket  többnyire  a  nőstények  bocsátanak  ki  és  a  hímek  fogják  fel.  A  szövőlepkék  nőstényei  számunkra  nem  érzékelhető,  a  lepkehímek  számára  kilométernyíre  érezhető  illatot  bocsátanak  ki  párosodási  időszakukban.  A  hímek  tömegesen  repülnek  az  illatforrás  irányába.

 És  a  tánc....  Zene  és  mozgás  együtt.  Sőt  (kevésbé  a  modern  csoporttáncoknál)  a  testközelség.  Nos,  ehhez  hasonlóra  is  van  példánk :  különösen  a  madaraknáűl  azt  alapos  részletességgel  Konrád  Lorenz  Nobel-díjas  tudós  is  leírta,  az  udvarlásnak  fajonként  eltérő  tánc-szertartásuk  van.  Közismert  a  fajdkakas  tánca.  A  regatt-madár  hímje  toroklebbenyét  felfújva  lejt  bűvölő  mozdulatokat  a  tojó  előtt.

 Vannak  fordított  esetek  is .  A  guvart  fürj  tojója  ölt  nászruhát,  hímként  ,,páváskodik",  harcot  vív  a  többi  tojókkal  a  hímért,  majd  felsorakozó  hímek  közül  párt  választ.  Az  igaz,  hogy  a  tojások  kiköltését  is  a  hímre  bízza.  Nöstényünk  pedig,  míg  a  boldog  kiválasztott  kotol,  tovább  ,,udvaról"  --  és  ismét  egy  más  hímet  választ

                                                     ------------

                .,,És  társalgott  az  állatokkal...." hallották 

 

 Bizonyára  olvasóink  között  többen  akadnak  akik,  hallottak  papagájt  beszélni  vagy  maguk  is  foglalkoztak  alkalmi  nyelvmesterként  madarak  betanításával.  Sajnos  csalódást  kell  okoznunk  majd  mindazoknak,  akik  hisznek  e  rokonszenves  madarak  beszédkészségében.  Családunkban  évekig  élt  papagáj,  de  sohasem  volt  olyan  törekvésem,  hogy  megtanítsam  őket  néhány  alig  felismerhető  szó  ismételgetésére.  De  hallottam  beszélni  úgynevezett  ,,beszélő"  papagájt  .  Csakugyan,  némi  jóindulattal  el  lehetett  fogadni  tényként,  hogy  azokat  a  szavakat  ,,mondja",  amelyeket  gazdája  állít.  Az  úgyvevezett  beszélő  madarak :  a  papagáj,  varjú,  holló,  csóka,  szajkó  hangutánzó  képességgel  rendelkeznek.  Mégis,  mi  lehet  a  képesség  tudományos  magyarázata?     Eleve  el  kell  vetnünk  a  fejlett  értelmi  képességre  való  hivatkozást.  Van  ugyan  ezeknek  a  madaraknak  viszonylag  fejlett  emlékezetük,  még  talán  azt  is  elfogadhatnók,  hogy  asszociálnak :  a  helyzethez  találó  szavakat  ejtenek  ki,  de....  nem  mindig!  Ugyanazt  a  szót  folytonos  ismétléssel,  a  legkülömbözőbb  alkalmakkor  használják.  Tehát  ,,tudatosságról" - ról  szó  sincs!  Megint  mások  nyelvük  sajátos  felépítésével  magyarázzák  a  ,,beszédkészséget",  mondván,  hogy  jobban  beszél  a  madaruk,  ha  felvágják  a  nyelvét.  Szegény,  megkínzott  madár  úgysem  fog  jobban  ,,beszélni".  

Közelebb  jár  a  valósághoz  az  a  gyakran  felbukkanó  újsághír,  miszerint  kutatók  közeli  rokonainkat,  az  emberszabású  majmokat  korlátozott  ember - majom  kommunikációra  tanították  meg.  Napjainkban  is  folynak  ilyen  kisérletek,  elsősorban  csimpánzokkal  és  gorillákkal.  Persze  tévedés  (el)hinni  azt,  hogy  emberi  szó  utánzására  képesek.  Mivel  artikulációs,  anatómiai-fiziológiai  akadfályokba  ütközik  emberi  szóképző  képességük,  beszélő  majmok  nincsenek    Ellenben  több  száz  szó  értelmezése,  jelrendszerben  történő  reprodukálása  sikeres  volt,  hasonlóan  a  süketnémák  jelbeszédéhez.  Nem  térünk  ki  a   delfinekkel  kapcsolatos,  hasonló  értelmű  és  hasonlóan  túlzott  hírkacsákra.  Csak  annyi  jegyezhető  meg,  hogy  e  tengeri  emlősök  értelmi  képessége  valóban  jobban  lehetővé  teszi  a  jelkommunikációt,  mint  sok  más,  e  tekintetben  megközelíthetetlen,  emlős  állatfajta.

 Szájtáti  hallgatóság  ad  hitelt  a  következő  történetnek :  kedvenc  kutyánk  minden  ok  nélkül  nyugtalanná  válik,  s  ez  hangadásban,  mozgásban  nyilvánul  meg.  Ezt  követően,  kb.  egy  óra  mulva,  bekopogtat  az  a  barátunk,  akit  kutyánk  is  jól  ismer.  Ekkor  a  kutyánk  viselkedése  megváltozik :  megnyugszik,  s  ennek  több  jelét  adja.  Tehát  kutyánknak  volt  egy,,előérzete",  miszerint  barátunk  váratlanul  betoppan.  Jó.  De  ne  felejtsük  el  eközben,  hogy  a  kutya  igen  jó  emberismerő.  Számunkra  észrevehetetlen  hangulati  változásainkat  felfogja  --  s  ezek  következményeit  már  tapasztalataiból  ismeri.  Szaglásuk  hasonlíthatatlanul  kitűnő.  Ezzel  az  érzékszervével  felülmúlja  valamennyi  érzékszervünket  egybevéve!

                                          ------------

                Öngyilkos  állatok

 

Gyakori  beszédtéma,  különösen  állatbolondok  között,  emberi  vonásokkal  tulajdonságokkal  felruházni  kedvenceiket.  Elterjedt  hiedelem,  hogy  egyes  állatok  --  az  emberhez  hasonlóan  véget  vethetnek  életüknek,  mintegy  akaratlagosan.  Egyik  legismertzebb  példa  a  lemmingek  tömeges  ,,öngyilkossága".  A  lermingek  egérszerű  kis  rágcsálók,  Norvégiában  mindenütt  közönségesek.  Vándorállatok.  Vándorlásuk  közben  minden  elérhető  növényt  megesznek .  Vándorlásuk  iránya  tömegüktől  és  az  időjárástól  megszabottan,  a  fjordok  felé  vezető  utak,  a  hegyekből  a  tenger  felé.  Egyre  gyarapodó  tömegük  végül  a  vízbe  fullad  A  megfigyelés  tagadhatatlanul  helytálló.  Valóban,  a  lemmingek  nagy  tömege  fullad  az  óceán  vizébe.  Csakhogy  nem  szándékolt  öngyilkosság  ez!  Tény,  hogy  az  igen  szapora  rágcsálók  minden  3 - 4évben  hatalmas  mértékben elszaporodnak.  A  gradációs  évük  mindig  a  tömeges  halál  éve.  A  hegyekből,  a  folyók  mentén  lezudúló  falánk  vándorok  az  új  és  új  legelők  reményében  a  legrövidebb  utat  választják,  ezért  a  kisebb  folyóvizeket  is  átússzák.  A  tudósok  feltevése  az  hogy  a  fjordok  vízébe,  innen  az  Atlanti - Oceánba  kerülő  rágcsálók  nem  torpannak  meg  az  elkerülhetetlen  akadály  előtt,  a  végtelen  ceánt  is  átúszhatónak  ,,tartják",  a  part  menti  gyakori  kis  szigeteket  pedig  alkalmas  legelőhelyeknek.    Tévedésük  ára  a  pusztulás.  Évszázadok  óta  tartja  magát  a  skorpiók  öngyilkosságáról  elterjedt  tévhit.  Állítólag,  ha  a  skorpiót  tűzgyűrű  veszi  körül,  vagy  más  módon  forog  halálos  veszedelemben,  a  potroha  végén  görbülő,  méregzacskóval  összefüggő  fullánkot  előrecsapja  és  fejtorába  jutatott  mérgével  megöli  magát.  Mint  akármelyik  állat,  a  skorpió  is,  ha  a  menekülése  lehetetlenné  válik,  kétségbeesetten futkorász  minden  irányba,  csapkod  előre  utópotrohával  a  láthatatlan  ellenség  felé,  de  magát  sohasem  sebesíti  meg.  Egyébként  kemény  hátpáncélját  úgy  sem  tudná  átdöfni. 

                                                  -------------

             Az ostoba  strucc,  az  okos  elefánt

 

Néhány  állat  sajátos  viselkedésével  közmondás  értékű  hírnévre  tett  szert.  A  strucc,  Afrika  nagymadara  úgy  remél  üldözője  előtt  láthatatlanná  válni,  hogy  fejét  a  homokba  dugja....  Nem  kétséges  az,  hogy  a  strucc  szelemi  képességei  szerények.  De  ha  ennyire  ,,ostoba"  lenne,  eddig  ez  a  nagyon  is  veszélyeztetett  futó  madár  már  rég  kipusztult  volna.  Tanú  még  nem  akadt,  aki  (állítólag)  az  így  ,,elrejtőzött"  struccnak  kihúzta  volna  a  díszes  farktóllát...  Mi  az  igazság  alapja  e  mendemondának?  Ennyi :  ha  ez  a  hosszú  nyakú  és  hosszú  lábú  madár  messziről  veszélyt  észlel,  lelapul  a  földre,  fejét  is  a  földre  helyezi  és  figyel.  Ha  nem  sikerül  így  beleolvadnia  a  környezetbe  s  a  veszély  egyre  fenyegetőbb,  felpattan  a  földről  és  többnyire  sikeresen  elmenekül.  A  strucc  ostobaságát   megerősítendő  állítják,  hogy  mindent  megeszik,  amit  odanyújtanak  neki.  Ez  igaz,  de  nem  az  ostobaság  miatt,  hanem  mert  emésztéséhez  élőhelyén  is  nyel  követ,  kavicsot.  Ha  az  állatkerti  strucc  nem  annyira  ,,művelt",  hogy  művilágunk  tárgyait  megkülömböztesse,  ez  nem  a  struccot  jellemzi...  Így  esik  igen  sok  állatkerti  példány  falánkságának  és  ,,civilizálatlanságának"  áldozatául.

 -  Az  elefántokat  állatkertből,  cirkuszból  jól  ismerjük.  Mindenekelőtt  oszlassuk  el  azt  a  tévhitet,  miszerint  az  elefánt  csak  egyféle.  Nem :  azidomítható  elefántok  az  indiai  elefántok  (Elephas  maximus),  míg  a  legtöbb  vadásztörténet  az  afrikai  elefánthoz  (Loxodonta  africana)  füződik.  Számos  lényeges  külömbség  van,  köztük,  keresztezésük  eddig  nem  járt  sikerrel.  A  struccal  ellentétben,  a  róluk  keringő  történetek  kitűnő  emlékezetüket  dicsérik.  Ami  igaz  is.  Több,  komoly  vadász  bizonyítja,  hogy  a  megsebesített  állat  évek  múltán  is  bosszúval  emlékszik  megsebesítőjére.  Persze,  az  elefántot  bosszantó  inas  és  a  rá  emlékező  elefánt  bosszúja  (hogy  lefecskendezi  vízzel  az  első  adodó  alkalommal),  lehet  igaz  is,  nem  is.

 A  denevér  --  ez  a  repülő  emlős  --  akárcsak,  a  kuvik,  gyakran  lesz  babonás  tévhit  ártatlan  áldozata.  Az  terjedt  el  róla,  hogy  a  halott  lelke  költözött  bele  s  ott  röpköd  egykori  háza  körül.  A  ,,halálmadár",  a  kuvik  pedig  a  haldoklók  halálhírét  sírja  az  éjszakába.  Az  még  csak  érthető,  hogy  a  nappali  életmódú  ember,  érzékszerveinek  részben  semlegesítődésével  ,,fél"  a  bizonytalan  sötéttől,  viszont  meg  kellene  értenie  azokat  az  állatokat,  melyek  nappal  pihennek  rejtőznek,  és  éjszaka  élik  világukat.  Az  ember  --  e  magányos  faj  --  régen  elszakadt  a  természettől.  Most  gyanakodva,  bátortalanul,  értetlenül  néz  vissza.  Ősmúltjára....

                                                PUSKÁS  ATTILA  irásaiból.